Történetünk főszereplője, Emma Spencer, gazdag, Guccimániás, és vörös sportkocsija VOLT. Szülei milliárdos vállalkozók. Vagyis ők is csak voltak. Pénzüket tőzsdébe és ingatlanokba fektették. Egy hirtelen pénzügyi katasztrófa során azonban milliókat vesztettek, majd, ha ez még nem lett volna elég, egy szökőár elmosta azt a partszakaszt, ahol ingatlanjaik álltak. Nem tehettek tehát mást, jóval szerényebb életmódra kellett váltaniuk. Ennek a hírnek azonban, talán nem is kell mondanunk, Emma sem örült. Eddig ugyanis magántanuló volt, és még vizsgákra sem kellett az iskola közelébe mennie, hiszen a tanárok házhoz jöttek. Most viszont muszáj volt lesüllyednie a többi átlagos tinédzser közé, és állami iskolába járnia. Szerencséjére a szülei nem voltak kegyetlenek, és bíztak a fellendülésben, így egy viszonylag jó gimnáziumba íratták be a lányukat.

Bár, mint utóbb kiderült, lehetséges, hogy egy kevésbé neves iskola megfelelőbb lett volna. Emmának ugyanis le kellett mondania a Gucci cipőkről, és a Prada táskákról, amiről azonban a többi jómódú diáknak nem. Ilyen még sosem történt vele. Középszerűnek számított. Látta a nyitott tetejű Ferrarikat és BMW-ket a suli parkolójában, és elfogta a düh, majd a szomorúság. A szülei nem azok a nagyképű, felfuvalkodott milliárdosok voltak, akik mindenkin átgázolnak. Tisztességes munkával szerezték meg a pénzüket, és ezt önhibájukon kívül vesztették el. Ez több volt Emmának, mint „Nem igazságos”.

Ilyen gondolatok cikáztak a fejében akkor is, amikor az igazgatótól kapott kis cetlivel belépett az osztályterem ajtaján. Ebben a pillanatban kezdődött meg új élete. Vagyis nem. Talán az új élet már fél perccel a belépés előtt megkezdődött. Épp a kilincsre akarta tenni kezét, amikor egy fiú rohanva, szinte kitépte az ajtót, miközben majdnem elsodorta a lányt. Hátra sem nézve, minden bocsánatkérés nélkül becsapta az ajtót Emma orra előtt. A lány döbbenten állt, keze valamilyen furcsa pózba dermedt, még akkor, amikor hátrakapta a srác hirtelen fellépésekor. Ekkor rádöbbent, hogy nem ajánlatos már az első órán késni, így megrázta fejét, és végre belépett a terembe.

A tanár éppen azt a fiút próbálta illedelmességre és pontosságra oktatni, akivel Emma már fél perccel ezelőtt „összefutott”, de ebben most a lány, belépésével megzavarta. Emma Spencer hozzászokott már, hogy az emberek megbámulják, így most sem zavarta az a legalább harminc kíváncsi szempár, ami rászegeződött. Mindenki meredten nézte, kivéve a különös fiút, aki a legutolsó padban ült, és mint később kiderült, a William Ethan névre hallgatott. Ő ugyanis teljes lelki békével, karba tett kézzel, csukott szemmel, hátradőlve ült. Emma nyelt egyet, majd lendületesen megindult a tanár felé, átadta neki a kezében szorongatott cetlit, és várta, hogy az bólintson, majd kijelöljön neki egy helyet. Ahogy azt Emma a filmekben látta.

- Foglaljon helyett, ott középtájon, Miss Spencer – szólt az utasítás, és a lány megkönnyebbülten lehuppant az egyetlen üres helyre. Ekkor az osztály végre levette róla a szemét, bár az óra folyamán páran olykor még mindig rá-rásandítottak. Emma úgy ülte végig ezt az 45 percet, mintha egy buborékban lenne. Csak összefolyva hallotta a szavakat, amiket a tanár olyan hevesen a diáksereghez intézett. Homályosan látta, ahogy néha az előtte ülők jelentkeznek, de nem is igazán figyelt. Szemével padját bámulta, így hosszú, barna, hullámos haja oldalról tökéletesen takarta az arcát. Megszűnt a külvilág. Amikor végre megszólalt a csengő, fellélegzett. Már épp elkezdett örülni, hogy végre egy kis szabadság következik, amikor egy copfos lány megállt az asztala előtt, és megszólította.

Igen, ő lesz az a jó barát, aki minden hasonló történetben jelen van, és felvilágosítja főszereplőnket mindenről, amit tudnia kell az első napokban. Kissé buzgó, okos, de mégis vidám és megbízható. Ő:

-Mia Roosel. Szóval te vagy az új lány? – mutatkozott be az ismeretlen, majd hirtelen azt is közölte, hogy már számítottak Emma érkezésére.

A megszólított csak bólintott, majd elkezdte összepakolni a holmijait, melyeket csak a tanulás látszatának kedvéért vett elő valamikor az első percekben. A tömeg kifelé kezdett áramlani a teremből, így Mia és Emma is kivonultak a frissen mosott, tisztítószer illatú folyosóra.

- Nos…Emma, ugye? – próbálta fenntartani a beszélgetést Mia.

Az „új lány” ismét csak bólintott.

- Nem vagy túl beszédes –méltatlankodott viccelődve az újdonsült ismerős, majd rögtön folytatta – Gondolom nem vagy még túl tájékozott errefelé. Ha gondolod körbevezetlek, és bemutatlak pár embernek.

Emma erre elmosolyodott, de csak ennyit mondott: - Az jó lenne.

Így az iskolába illő módon a tanár által Miss Spencernek elkeresztelt lány, és a kissé különös, de jó szándékú Mia együtt töltötték szinte az egész napot. Emmának tetszett az új neve, még akkor is, ha csak az iskolában hívták így. Semmit nem szeretett, ami az iskolához köti, kivéve ezt. Ez olyan elegáns és régimódi megnevezése volt a nebulóknak. Egyes helyeken már ki is ment a divatból a diákok magázása, de itt megmaradt ez a hagyomány.

Első szünetben Emma megismerkedhetett Mia legjobb barátnőjével, Corbinnel. Na igen, Corbin valójában fiú, csak hát eléggé ferde hajlamokkal áldotta meg a sors, így akár azt is lehetne rá mondani, hogy „meleg mint a hajvasalója”. És ez a jelző nem pusztán az írónő, vagyis az én tollam, vagyis tulajdonképpen billentyűzetem bántó szüleménye. Corbin nem egyszer hallotta ezeket a szavakat osztálytársaitól. De szerencséjére ő az a típusú homoszexuális volt, aki büszkén vállalja önmagát, így pár ütős megjegyzéssel rögtön vissza is tudott vágni a magukat felsőbbrendűnek képzelő beszólogatóknak.

A nap további részében Mia felvilágosítást adott arról, hogy kikkel érdemes barátkozni, és kiket jobb kerülni.

Kate és Roberta Hampsley szépek és gonoszak Mia leírása szerint. Ikertestvérek, és nem csak külsőleg egyformák, hanem belül is mindketten álnok kígyók. Ezt megintcsak nem én, az író mondom, hanem Mia, és ehhez a továbbiakban is ragaszkodom. Nem óhajtok minősíteni embereket, még akkor sem, ha én alkottam őket. Mindenkinek megvannak ugyanis a jó és rossz tulajdonságai is, így Miának túl nagyok az általánosításai. Kate például nagyszerűen fuvolázik, Roberta pedig nem egy reklámban szerepelt már színészi és modellképességeit bevetve. De az mindenesetre tény, hogy mindig előszeretettel bántottak meg náluk szegényebb, vagy kevésbé talpraesett embereket. És sosem tűrték a konkurenciát.

Mia egyik monológja közben Emma ismét meglátta a titokzatos fiút. Eleinte talán dühítette, hogy az csak úgy szó nélkül átgázolt rajta, de mostanra valamilyen teljesen más érzelem kerítette a lányt a hatalmába. Nem lehet ugyanis tagadni, hogy Williamnek feltűnően szép vonásai voltak. E mellett pedig tengerkék szemekkel rendelkezett, ami mindig Emma egyik gyengéje volt.

-Nem, nem. Rá se nézz! – mondta türelmesen Mia, amikor észrevette, hogy új osztálytársa már nem is rá figyel – Williamet sosem látták még lánnyal. Sőt…beszélni is ritkán. Tulajdonképp eddig csak azzal a Bradley-vel láttam együtt. Tudod, aki mellette ült matekon. Csak hozzá ereszkedik le őfelsége. Úgy tesz, mintha mindenki más nem is létezne. Nem tudom, Bradley hogyan tudta magát elviselhetővé tenni William számára.

- Igen, már tapasztaltam, hogy nem éppen udvarias – szólt révedezve Emma. Szerencsére elég realista típus volt, így nagyon gyorsan rádöbbent, hogy teljesen felesleges egy tapló alakról fantáziálgatni. És ő már nem volt gazdag, mint a fiú, aki méregdrága kabrióval és Cavalli ingekkel rendelkezett. Már nem illettek egymáshoz. Mindenesetre ekkor fogadta meg Miss Spencer, hogy nem beszél senkinek a családja anyagi helyzetéről, és hogy nem gondol többet William Ethanre. Az utóbbi nem sokáig maradt betartott fogadalom…

Súgó Még nincs hozzászólás.